2022. június 24., péntek

Medve-éohring történet

 Történetet mondok néked, régi történetet, olyan régit hogy még Anyánk is fiatal volt amikor ez a történet született, s Atyánk lomhán kúszó fénye alatt még csak próbálgattuk, mi is a beszéd. Akkor még sokat felejtettünk, és nem tudtuk milyen fontos az emlékezés. Akkor még könnyelműen szólt mindenki, mert nem nyújtózott előttünk s mögöttünk az idő végtelenségébe a törzs emlékezete. 

Abban az időben történt ez, amikor népünk nyaranta a végtelen pusztában kísérte a nyájakat, de a tél közeledtével a sötét erdők árnyékába húzódtunk. A rengeteg homályában számtalan veszély leselkedett ránk, de tüzeink és a vadászok nyilai távol tartották a fenevadakat.

Történt egy nap, hogy egy fiatal vadász élelemért indult az erdőbe. Nem szűkölködött ekkor élelemben a rengeteg, tele voltak a csapdái, de bőven teremtek az őszi bogyók is, gyorsan telt a hátán átvetett iszák, övén sorakoztak a nyulak. Amikor a sűrűből kiérve zümmögésre lett figyelmes, fellelkesült, mert tudta: ahol méhek vannak, ott méznek is kell lennie! Micsoda csemege lenne s hogy örülne neki a törzs… különösen egy fekete szemű lányka járt a fejében ekkor, így történhetett hogy vakmerőn és óvatlanul nyúlt a kaptár felé, ami azonnal felbolydult s kirajzottak belőle mind a méhek. 

A fájdalmas csípések elől futva igyekezett menekülni a vadász. Védte az arcát a fullánkos támadókkal szemben, s így nem láthatta hogy előtte már nem egyenes a talaj, s ahogy kiszaladt a talpa alól a föld, gurulni kezdett az avarral és ágakkal borított lejtőn. 

Nagyon hosszú időnek tűnt amíg végül nagy puffanással elérte a domb alját, nem messzire egy apró tótól. Miután újra kapott levegőt, érezte hogy egyik lábába éles fájdalom hasít. A felhasadt ruhán keresztül egy nem túl mély vágás bukkant elő, de a sebbe levelek és ágacskák tapadtak. A férfi kínkeservvel felállt, és tájékozódni próbált. Örült, hogy legalább a méhek ide már nem követték, de az erdő ezen része nem volt ismerős neki, hamarosan egyértelművé lett, hogy eltévedt. Vissza kell másznia a dombon, akkor újra megtalálhatja az utat. 

De ez, bár könnyűnek hangzott, közel sem volt az. Testét számtalan apró karmolás borította, a lábán lévő seb pedig fájdalmasan lüktetett. Elbicegett a tóhoz, és óvatosan leült a partján. A víz elég tisztának tűnt ahhoz, hogy vigyázva, összeszorított fogakkal ki merje tisztítani a sérülést. Ahogy hátrafordult, mögötte végtelennek tűnt az emelkedő. Nem okozna kihívást bármely más napon, de így, sebesülten… Felsóhajtott, és maga mellé húzta az iszákját. Gurulás közben a legtöbb nyulat elveszítette övéről, csak egy maradt, és a szöveten átütő vörös folt alapján a bogyók is megsínylették az utazást, de tudta, ennie kell valamit, ha erőt akar gyűjteni a mászáshoz. Evett hát a szétkenődött gyümölcsökből, kortyolt a tó vizéből. Épp azon gondolkodott, be kellene-e kötnie a lábát, hisz ruhái mind piszkosak, mikor nem messze tőle a bokorból hangos zörgés kíséretében előlépett egy medve. Rettenetes félelem öntötte el a vadászt, félig kúszva, félig mászva indult meg az emelkedő felé, mikor igazán különös dolog történt - az állat szólt hozzá.

 

- Nem kell félned tőlem. Nem azért jöttem, hogy ártalmadra legyek. 

A vadász annyira meglepődött, hogy abbahagyta a mászást, és döbbenten bámult a megtermett medvére. Az lassan elindult felé ringatózó járásával, de olyan messze, amit még a férfi is biztonságosnak vélt, megállt. 

- Érzem rajtad a félelem szagát. Értem hogy mitől félsz, de ha meghallgatsz akkor látni fogod, nincs okod tartani tőlem! S ha mélyen lenyúlsz az emlékezeted kútjába rájössz majd, hogy népeink már ismerik egymást.

- Ismerjük egymást? - kérdezte vissza zavartan a vadász - De hát az lehetetlen! Biztosan emlékeznék rá, ha már találkoztunk volna. 

- Még egészen apró voltál, és nagyapád hozott magával az erdőbe. Megmutatta neked a fákat, bokrokat, megmutatta mi mire való, mi ehető és milyen növényeket kell messziről elkerülni. Te nem emlékezel rá, mert néped még fiatal, és nem tudja, hogyan kell megőrizni a dolgokat a történeteken keresztül. Nálatok mindenki önmagára van utalva hogy megőrizze tudása értékes morzsáit. 

- Veletek tán másképp van? - kérdezett vissza kissé sértetten a vadász.

- Másképp bizony. Az én népem minden évben ősz végén, mielőtt aludni térünk, összegyűlik a hegyek kebelében. Eljönnek akkor a nagytalpúak, el a cammogók, a mézajkúak és mind a többi törzs. Akkor pedig mindenki elmeséli, mit tapasztalt, mit látott mialatt fordult az év. Napokig tart akkor ez a gyűlés, mert fel kell sorolni mind a történeteket, hogy a fiatalok is megjegyezhessék. Veled sem én találkoztam azon a sok évvel ezelőtti napon, de úgy emlékszem rá, mintha velem történt volna. Nagyapád jól bánt az én apámmal, ezért kelek most én is a te segítségedre. Kapaszkodj belém, és kövess. Megmutatom, hol találsz írt a sebedre. 


A vadász különös módon tudta, hogy megbízhat a medvében. Mint egy bizsergés kelt életre benne az emlékezet, habár még csak töredezetten látta az emlékképeket, mint mikor az ég apró foltokként tör át a ringatózó lombok között, folyton változóan. Kezét az állat nyakára tette, és így támaszkodva együtt sétáltak, távolodtak a tavacskától. 

Nem telt bele sok idő, és egy fa közelébe értek. Amikor a férfi meghallotta az ismerős zümmögést, félni kezdett - nem volt még olyan régen az a találkozás a méhekkel! Megtorpant, kezét is levette a medve nyakáról.

- Mi a baj? - fordult vissza hozzá az állat.

- A méhek… meg fognak csípni. -  rázta a fejét nagy ijedelmében a vadász.

- Hmmm… A méhek nem bántanak, ha tisztelettel fordulsz hozzájuk. El kell kérni tőlük a mézet, nem csak elvenni, mintha minden a tiéd lenne a rengetegben. - úgy ráncolta férfiökölnyi orrát, ami mosolygásnak is beillett. 

- Hogyan kell… elkérni tőlük?

- Erre most nem tudlak megtanítani. Fontosabb, hogy gyorsan írt találjunk a sebedre. De ha türelmes leszel, és van benned vágy a dolgok tudására… akkor megtanítalak. Nem csak erre, sok minden másra is, amit nekem is őseim tanítottak, és amit én is tovább tanítottam a gyermekeimnek.

A vadász nem látta hogy a medve pontosan mit csinált, de a méhek zümmögése elmélyült, és eltávolodtak a fa odvában lévő kaptártól. 

- Nyúlj be a kaptárba, és törj le egy darabot a mézes lépből. De ne nagyobbat, mint a tenyered! Nekik is szükségük van rá.

Félve ugyan, de a férfi belenyúlt az odúba, és óvatosan letört egy darabot a ragacsos lépből. Kezében a csöpögő, édes illatú darabbal hátrébb lépett, a méhek pedig rögtön visszasereglettek a kaptár köré, és folytatták megszokott jövés-menésüket. A vadász meglepetten nézett a kezében lévő lépesmézre. 

- Kend a mézet a sebre! - mondta bátorítóan az állat.

- Eszed vesztetted? - kérdezte felháborodva a férfi - épp most tisztítottam ki a sebet!

- Bíznod kell bennem - dörmögte a medve - a méz jó a sebre, segíti a gyógyulását!

Végül a vadász úgy döntött hogy próbát tesz a gyógyírral, s óvatosan, a lépet egyik kezében tartva vékony réteget kent rá a ragacsos anyagból. Azt hitte majd marni fog, de kellemes érzés volt. A medve javaslatára inge korcba gyűrt, s így nem földes, sáros részéből gyolcsot készített, azt is mézzel vonta be és tekerte a sebesült lábára. Ezután a medve elvezette onnan, s fertályóra sétával egy barlanghoz értek. Itt kényelmesen elvackolták magukat az összehordott avaron s beszélgetni kezdtek. Szinte egész éjjel beszéltek, s minél többet mesélt a vadász a medvének, annál többre emlékezett. Előjöttek gyermekkori emlékei, de olyan dolgok is amikről csak másoktól hallott, és maga sem tudta, hogy emlékszik rá. A medve pedig mesélt a saját törzséről, és elsorolta mind a gyógyító növényeket azt ígérve, hogy másnap meg is mutatja majd neki. Végül nyugovóra tértek, s a puha avaron olyan kényelmes alvás esett, amit a férfi soha nem gondolt volna.

Pirkadatkor magától ébredt, frissnek és kipihentnek érezve magát, de a medvét nem látta sehol a barlangban. A lábát próbálgatva meglepetten vette észre hogy a fájdalom nagy része eltűnt, s könnyebben rá tudott állni. Még bicegve, de támasz nélkül kisétált a barlang szájához, ahol a kelő nap fényében a medve ült, és az erdőt figyelte. 

- Amint felszívódnak az árnyak a fák közül, elindulunk. Visszavezetlek a törzsedhez, s közben megmutatom neked mind a növényeket és bogyókat, amik betegség vagy sebesülés esetén hasznodra lehetnek.

Így is történt, és a vadász sokat tanult ezen az úton, ami egyszerre tűnt hosszúnak és roppant rövidnek. 

S különös módon a férfi, aki már nem csak vadász volt, de törzse gyógyítója is, ezután jobban emlékezett mindenre, ami megesett vele, s amit barátai és rokonai elmondtak neki. És megtanulta jól hallgatni az embereket, s megtanulta jól elmondani a történeteket. Regős lett a népe között, mesék tudója, szavak forgatója s a törzs emlékezete. S utána regősök lettek gyermekei, s azok gyermekei is, és mind megőrizték barátságukat a medvék törzsével az előttük húzódó hosszú években.



Róka-éohring történet

 Már ismeritek a történetet arról, hogy Atyánk hogyan küldte el hozzánk a sasokat és a tüzet, Anyánk testvéreinket, az állatokat, és Szél bátyánk hű szövetségeseinket, a lovakat s hogyan változott meg életünk örökre. 

S tudtok a Nagy Ellenségről is, aki hogy elveszejtsen minket, elküldte a fenevadakat a Ködhegység rejtekéből, a legsötétebb vadon méhéből küldte őket hogy népünket próbára tegyék, s hogy megtanítsák nekünk, félni nem csak az éjszakától s nem csak a hidegtől lehet. Hogy elveszhet az is, kinek van mit ennie, van mi melegítse. S a fenevadak, csupa fog pofájú kőszürke farkasok sokat elragadtak jószágainkból, s nem volt biztonságban az sem, ki egyedül járt. Ez még akkor volt mikor a Nagy Folyó mellett éltünk, s ismeretlenek voltak előttünk a végtelen mezők, ahol a szem messzire lát és a szél hátán hordozza a szabadság ízét. 

Akkor harcosaink számosat megöltek az ordasok közül, de úgy tűnt számuk nem apad, akár hányat vágtak le, mindig újabbak jöttek helyettük. És nem is mindenki tudott kardot forgatni, íjat ragadni, betegek, anyák, gyermekek kényszerültek rá hogy sátraikban rejtőzzenek megbújva, s a táborok körül egész éjjel égtek a fáklyák. 

Történt ekkor egy télen, hogy egy ifjú leány rőzsét gyűjteni indult, s túlságosan eltávolodott testvéreitől - egy bozótosba tévedt. Bármerre fordult, minden csenevész ág, minden fagyott rög egyformának tetszett, sehogy sem találta a kiutat. Ahogy haladt előre, úgy tűnt, csak egyre sűrűbb a bozót, s a Nap is kezdett már lebukni a hegyek hófödte ormai mögé. Nemsokára a leány tudta, menthetetlenül eltévedt. A hegyek árnyéka rávetült a bozótosra, és a lányra fogvacogtató hideggel köszöntött rá az éjszaka. Szíve megtelt rettegéssel, mikor a sötétségből farkasok üvöltését hallotta. Messziről szólt. Még messziről. De nem eléggé! Leroskadt hát a kemény, hideg földre, és keserves sírásra fakadt, hisz tudta, nincs kiút. Ahogy sírt, egyszer csak hallotta, hogy valami motoz a közeli ágak között. Teste elé húzta a rőzseköteget hogy védje magát, bár ő is tudta hogy ha ordas bújik a bozótban akkor minden ilyen védelem felesleges. Riadtan pislogott a sötétben. Éppen akkor, amikor a felhők mögül kibukkant a hold, a hang forrása, egy állat lépett ki az apró tisztásra a lánnyal szemközt. Egy róka volt az, rőt bundáján bucskát vetett a holdvilág, s nem látszott félni, ahogy közelebb lépett a könnyes arcú lányhoz. 

- Elvesztetted az utat. Segítek neked újra megtalálni. - szólt a róka. Mielőtt a lány csodálkozni tudott volna, hogy hogy értheti a beszédét, az állat megfordult, és úgy nézett vissza rá.

- Gyere. Sietnünk kell, itt nem vagyunk biztonságban.

- De a bozót… megszaggatja a ruhám, megsebzi a bőröm! - válaszolta a lány riadtan. Újabb farkasvonyítás hangzott, most már közelebbről.

- Ne félj - válaszolta a róka - amerre én vezetlek, ott nem eshet bajod. Attól tartok, a rőzsét itt kell hagynod. 

A lány leoldotta válláról a rőzseköteget, és az állat nyomában befurakodott az ágak között. A hely szűk volt, de a bokrok nem voltak tüskések, s pár lépés után kiszélesedett annyira, hogy fel tudott állni. Mint két furcsa, gallyakból szőtt fal, úgy vette körbe a keskeny csapást az ágak szövevénye.

- Ez egy titkos ösvény - mondta a róka, mintha olvasott volna a lány gondolataiban - csak a népem ismeri. Kövess!

Gyorsan haladtak az ösvényen, s bár többször hallotta hogy a közelben kutatnak, a lány egyszer sem pillantotta meg a farkasokat. A róka megállt egy pillanatra és visszanézett rá.

- Nagyon dühösek - mondta, és a leány megesküdött volna, hogy vidámságot hall a hangjában - érzik a szagodat, de nem érhetnek el. Túl sűrű a bozót, s tüskék tarkítják. Felsebzi az orrukat!

A bozót nem mindig volt ennyire jól járható, néhol kúszniuk az alagútként föléjük boruló bozót alatt, sőt, egy alkalommal még kénytelenek voltak sekély is gödröt ásni, hogy átférjenek. Végtelennek tűnő idő után végül kibukkantak a bozótos szélén, s nem messze onnan fáklyák fényét látták. 

- Ezek a testvéreim lesznek, engem keresnek - mondta a lány. - Megmentetted az életem. Az adósod vagyok! Hogyan hálálhatnám meg?

- Hideg van, és én éhes vagyok. Hozz nekem ételt minden alkonyatkor, míg a napok nyárba nem fordulnak, és megfizetted az adósságodat. A fáklyák fénykörének szélén várlak majd.

Azzal a róka eltűnt az ágak között, a lány pedig futva indult a fivérei felé, akik karjukba zárták már-már halottnak hitt húgukat. 

A leány pedig eljött a következő alkonyatkor, majd az azt követő és az azt követő alkonyatkor is, s mindig hozott magával valami élelmet. Ha más nem, vacsorájából tett félre, de nem feledte adósságát a róka felé, aki akkor is megtalálta a táborukat ha tovább indultak, friss legelők nyomán a Nagy Folyó völgyében vagy a Hegyek lábánál. 

Ahogy teltek a hetek, hónapok, barátokká váltak, a lány és a róka. Találkozásaik gyakran fordultak beszélgetésbe és gyakori témájuk volt hogy hogyan lel rá az állat mindig a nyomukra, hogyan találja meg a biztonságos utat a vadonban. A lány pedig arról mesélt, hogyan él együtt kölcsönös megértésben és hogyan dolgozik együtt, egymásért a családja. Hogy mindenkinek megvan a maga szerepe, így segítik a törzs életben maradását. A róka sok mindenre megtanította - hogy hogyan lehet fellelni a titkos ösvényeket, hogyan lehet a fű hajlásából is megtalálni a vadcsapást, vagy épp a rejtekutat, amin elrejtőzhetnek az ordasok elől. 

S ez a kölcsönösség javára vált mindkét törzsnek. Amikor kitavaszodott, egy alkonyatkor a róka már nem egyedül érkezett a törzs táborához - kicsinyeit is magával hozta. 

- A családom gyarapodhat - mondta a lánynak - köszönhetően az élelemnek, amit törzsedtől kapok. A tartozásod hamarosan leróvod, de most már nekem is van családom, aki emlékezni fog rád. 

- A barátomnak tartalak - válaszolta a lány - azt hiszem, a sorsunk örökre összefonódott. Ha eljön az idő, én is elhozom majd hozzád a gyermekeimet, mert szeretném ha ők is tanulnának tőled. Cserébe megosztjuk veletek ami élelmünk van, és így mindkét család, a tiéd és az enyém is, megerősödhet. 

És így is történt. Nem fordult még kétszer az év még, mikor a lány megmutatta a rókának első gyermekét. Gyönyörű kislány volt, dundi kezecskéjével nevetve kapkodott a róka bajsza felé ahogy a fűben ültek hárman. A lány látta, megszaporodtak az állat pofáján a fehér szőrszálak, s mintha bundája sem fénylett volna úgy, mint mikor először találkoztak.  

- Megöregedtél - mondta neki, mert nem volt közöttük helye finomkodásnak.

- A következő tavaszon már nem találkozunk. De elküldöm majd hozzád a gyermekeimet, ők pedig majd az ő gyermekeiket. Törzseink között mindaddig barátság lesz, amíg van, aki fenntartsa azt mindkét oldalról. 

A lány tudta, szomorúságot kellene éreznie hogy elveszíti egy barátját, de szíve mélyén tudta: teljesebb életet éltek így mind a ketten, s hogy találkozásuk azon a két évvel korábbi télen nem csak az ő életüket változtatta meg, de átformálta a jövőjüket is. 


2018. január 30., kedd

Ők (táboros hangulatfestő novella 3., Tolkien Tábor 2014)


Néha álmodom velük.

Egy asztal körül ülünk, nyár van, fölöttünk akáclugas. Az illata mindent beborít.
Sólyom az asztalfőn ül, mint akkoriban mindig, kezében kupa, előrehajolva magyaráz valamiről hevesen. Hardin a balján, karjai összefonva, arcán talányos kifejezés, már majdnem mosoly. 
Akkoriban olyan önteltnek tűnt… Sokáig azt hittem, gyerekes játszadozásnak tartja terveinket. Már tudom, hogy tévedtem. A tervekkel nem, csak a megvalósulásuk módjával volt baja…
Szemben vele, Fion jobbján Gilraen ül, állát könyöklő kezére támasztva forgatja a kezében tartott hosszú villát. A nyári hőségben engedményt tett ő is: szürke blúza ujja válltól könyékig hasított, csinos kivágása láthatóvá teszi a nyakában lógó apró medált. Ahogy Fionra pillant, szája sarkában megjelenik az a tipikus, csak neki szóló, ritka mosoly.
Tulajdonképpen mind mosolygunk. Eirien nevet, felszabadultan és boldogan, ahogy megrázza a fejét csilingelnek a fülében a függők. A nap átsüt aranyhaján ahogy hozzám fordul és a mutatványosokról kérdez, akiket reggel láttunk a piactéren. Gyermekkora mutatványosaival hasonlítja össze őket, és az otthonáról mesél. A fehér hajókról, a sós szélről és a sirályok daláról, és én úgy irigylem az emlékeit. Soha nem ismertem mást, mint Gondort, s míg őket meg nem ismertem nem is vágytam másra. A Fehér Város gyönyörű, de a Világ olyan hatalmas… Még Fréagar is mérhetetlenül többet látott mint én, s amikor a végtelen mezőkről mesél belesajdul a szívem, úgy szeretném látni. Álmomban mosolyogva kérdez tőlem valamit, és nem tudom megállni, hogy visszamosolyogjak. Talán el is pirulok kicsit, de vagy nem veszi észre, vagy úgy tesz mintha nem látná.

Álmomban boldogok vagyunk.
Álmomban elhisszük, mindez örökké tart majd.
Álmomban a nap mindig süt, és soha nem jön el a sötétség.

Bár örökké tartanának az álmaim.

A bál (táboros hangulatfestő novella 2., Tolkien Tábor 2014)

Lesimította a ruhája ráncait és a csillogó, díszes berendezést figyelte, s a számtalan gyertyát ami a csillárokban égett. A zenekar lassú dalba kezdett, a bálteremben lágyan szóltak a húros hangszer hangjai. Ioreth látta a felé közeledő alakot, de konokul félre nézett. A fiatalember álldogált még előtte pár pillanatig, zavartan egyik lábáról a másikra helyezve egyensúlyát, de mikor nyilvánvalóvá vált hogy a lány nem fog ránézni, tovább állt, készségesebb táncpartnert keresni. Ekkor a lány összpontosításán újra átszüremlett a dal. Kellemes női hang énekelt újrakezdésről, találkozásról, titkokról és szerelemről, arról hogy bár senki sem mondta, hogy könnyű, azt sem, hogy ennyire nehéz…
Hirtelen úgy érezte mintha kiszippantották volna a levegőt a szobából, tüdeje összeszorult. Megfullad idebent! Ki kell jutnia! Felpattant hát és a csodálkozó vagy épp megrovó tekintetekkel mit sem törődve, akáclila új báli ruháját – nagybátyja ajándéka, amivel újra mosolyt próbált varázsolni az arcára - megemelve sietett ki a balkonra. 

A márványkorlát hideg volt a tenyere alatt, ahogy teljes súlyával rátámaszkodva próbált levegőhöz jutni. A könnyek úgy égették szorosra zárt szemeit akár a kénfüst, szívére mintha vaspánt szorult volna. Mély levegőt vett, de nem segített. Semmi sem segített.
Az elmúlt napokban mindent megtett, de úgy érezte, erre képtelen. Nem tud egyszerre megbirkózni a gyásszal és ezzel a másfajta, de éppoly fájó veszteséggel. Gilraen a hír érkeztének estéjén tűnt el, kiszökött a városból akár a tolvajok, s nem vitt magával semmit, csak amivel érkezett egy esztendővel ezelőtt. Úgy ment el, ahogy jött: észrevétlenül.
Fréagar még néhány napig maradt. Búcsúja rövid volt, s mikor váratlanul megölelte a lányt, az szerette volna örökre megdermeszteni a pillanatot, szerette volna kioldani a mellkasában feszülő csomót, szeretett volna nem erősnek lenni, csak egy kicsit... De a pillanat elmúlt, a fiú megölelte Eirient is, megszorították egymás kezét Hardinnal és eltűnt az istállók felé vezető kapuboltozat sötétjében. Ioreth a kapubástyáról, Eiriennel az oldalán nézte ahogy végigvágtat az úton, mögötte a porfelleg úgy gomolygott akár a démonsereglet.
Már két napja, hogy Eirien is elhagyta a várost. Szemében szomorúsággal és bocsánatkéréssel ugyan, de elment. Talán nem bírt szembenézni ennyi bánattal és fájdalommal, s nem bírta hallani talpuk alatt a széthulló világ cserepeinek hangját.
Ioreth igazságtalannak érezte, hogy mindent egyszerre kellett elveszítenie, kegyetlennek a sorstól hogy ilyen terhet ró rá, s még gyengének sem engedi lenni. Kezei ökölbe szorultak a márványon.
- Ioreth.
Nem kellett oldalra fordulnia, hogy felismerje Hardin hangját. Halk volt és megnyugtató, mégis aprót sajdult tőle a szíve. ~Vissza a kezdetekhez~ – énekelte a dal odabent a bálteremben. ~Senki sem mondta, hogy könnyű…~
Meleg tenyér a vállán. Érezte, ahogy szorosra zárt szemhéjai alól, akár a forrás, aminek semmi sem tud már gátat vetni, előbuggyannak a könnyek.
- Ioreth. Nem kell mindig erősnek lenned…
A férfi ujjainak finom szorítása. És már nem tudja, nem is akarja visszatartani; levegő után kapkodva, sietve zokog, mintha próbálna minden el nem sírt könnyet azonnal bepótolni. A sós cseppek a márványra hullanak.

Senki sem mondta, hogy könnyű.
Senki sem mondta, hogy ilyen nehéz

Ioreth (táboros hangulatfestő novella 1., Tolkien Tábor 2014)

Ioreth az ablakban állva elgondolkodva simított végig a vázába állított liliomok szirmán. Odakint már sötét volt, az utcán is csupán egyetlen férfi sétált, a kezében tartott rézkalickájú mécsről gyújtotta meg az utcai lámpásokat, sorban egymás után, majd eltűnt az út kanyarulatában. Ioreth felsóhajtott, otthagyta a virágokat s a fésülködőasztalnál ülő Eirien mögé lépett. A lány nagy gonddal illesztett épp egy mályvaszínű rózsabimbót szőke hajába. Komolyan nézte magát a tükörben, oldalra billentette a fejét s szép ívű szemöldökei között megjelent egy aprócska ránc a gondolkodástól.

- Szerinted én szép vagyok? - kérdezte még mindig nagyon komoly arccal. Ioreth melegen elmosolyodott, és hátulról átkarolta a lányt, arcát az arcához nyomva.
- Szerintem gyönyörű vagy. Nem akad nálad szebb széles e határban.
- Komolyan kérdeztem - Eirien hangjában enyhe bosszúság érződött.
- Én pedig aszerint válaszoltam. Ne gondolkodj hiábavalóságokon. - A másik lány szélesen elmosolyodott, s kacéran nézett farkasszemet a tükörképével.
- Szerinte is szép vagyok.
- Ki szerint, húgocskám? - lépett el mellőle Ioreth hogy összeszedjen pár könyvet, ami szétszórva hevert az öltözőasztalka melletti szekrényen. Igazából persze nem voltak édestestvérek, ezt bárki láthatta aki rájuk tekintett. Nem csak színeik - Eirien szép szőke haja és viharos-tengerzöld szeme szemben Ioreth barna hajával és zöld szemével - de alkatuk és jellemük is úgy különbözött, hogy még távoli unokatestvéreknek is bajosan hazudhatták volna magukat. De a dol amrothi lánynak olyan elragadó és kedves személyisége volt, hogy rövid idő alatt is igen megszerette őt.
- Az a fiú. A vásártérről, reggelről.
- Arneth. - Válaszolta lemondó sóhajjal Ioreth és elrendezte a könyveket a polcon a többi mellett.
- Ő, ő. Nagyon délceg fiatalember, és úgy hallottam bátor is. Egymaga száz keletlakót megölt a délvidéken.
- Az nem ő volt, hanem az a másik férfi. Jaj, mi is volt a neve… valami La… akármi. Nem tudom őket mind megjegyezni. Vele a múlt héten találkoztunk a fogadáson, és ha hinni lehet a fogadkozásának amit az ablakunk alatt süvöltve tett, már kardjába dőlt, mivel nem kaphatta meg a kezed.
- Mind a kezem akarják. Unalmas! Fiatal vagyok még a férjhezmenetelhez. Mindig ugyanaz a vége: kedvesek, kellemes velük beszélgetni, ajándékokat hoznak, olyan érdekesnek tűnnek… Aztán mindegyikről kiderül, hogy egy unalmas alak, aki csak a házasságra gondol!
- Jól van na, ne mérgelődj. Ha eljön az ideje, úgyis magad választod majd ki, hogy kihez mész.
- Lehet, hogy soha nem házasodom meg! Inkább férfiruhába bújva hírnevet szerzek magamnak Urunk hadseregében. - mondta komoly képpel Eirien. Majd ahogy pillantásuk összeakadt a tükörben mindketten elnevették magukat.
- Kedvem támadt sétálni. Velem tartasz? - kérdezte a szőke lány, miközben eligazgatta a rózsabimbókat a hajában és felállt az asztalkától. Ioreth kipillantott az ablakon a sötétbe borult Minas Tirithre.
- Nem is tudom, Eiri… Késő van már a kíséret nélküli sétához. - neszezést hallott a fal tövéből ezért áthajolt a párkányon és lenézett. Az ablakuk alatt falat szegélyező rózsaágyás húzódott, ebbe zuhant bele épp egy magas alak. A lány egy pillanatra nagyon megijedt, de csak amíg a ház sarkánál álló lámpás fénye rá nem vetült a tövek közt vergődő alakra. Arneth volt az, a férfi akivel aznap reggel találkoztak, és aki - látszólag - azonnal beleszeretett Eirienbe. Próbált felállni a virágok közt, s ez láthatóan nem ment neki könnyedén. Halkan szitkozódott, és igencsak kapatosnak tűnt.
- EJJIEN! - üvöltötte nagy elánnal, majd a saját lábában megbotolva fenékre ült a rózsatövek közt. Ioreth gyorsan behajtotta az ablaktáblákat, s belülről be is akasztotta őket.
- Ki az? - Kérdezte Eirien, miközben épp a köpeny csatjával babrált a nyakánál.
- A reggeli fickó.
- Ó. Nincs most kedvem hozzá. Inkább csak veled sétálnék, ha nem bánod. - mosolygott rá.
- Nem. Talán jobb, ha hátul megyünk ki. Biztos nem akarsz egy vastagabb köpenyt felölteni? Ez olyan vékony, mint a pókháló.
- Viszont szeretem, és ez megy leginkább a ruhámhoz. Marad.
Miközben Ioreth behúzta maga mögött az öltözőszoba ajtaját, még hallotta az utcáról tompán felhangzó kiabálást. Ahogy lépkedtek végig a folyosón, tett egy utolsó kísérletet.
- Biztos vagy a köpenyben? Meg fogsz betegedni.
- Jaj, tudod, hogy sosem betegszem meg. És ha mégis… - szorosan átölelte a lányt - akkor ugye hozol nekem orvosságot az ispotályból?
- Hozok… Persze hogy hozok! - engedte el Ioreth barátnőjét.
- Te mindig vigyázol rám. - mosolygott rá válaszul Eirien.
Minas Tirith házainak teraszos kialakítása miatt sokszor nyílt átjárás egyikből a másikba fedett kőfolyosókon vagy hidakon keresztül. Sőt, olykor egy másik szintre is volt átjáró, bár ez ritkábban esett meg, s inkább csak a felső szinteknek sajátja. A ház ahol mindketten laktak nem a legelőkelőbb szinten épült, de elég magasan ahhoz, hogy rangjukhoz méltó maradhasson - s mint ilyen, rendelkezett hátsó kijárattal. Egy kis teraszról indult a meredek lépcső, amit két oldalról falak - a szomszédos házak kertfalai - szegélyeztek, s a fölé boruló akáclugas csinált belőle örökké árnyas folyosót. Eszményi hely volt arra, hogy az ember a főbejáratban állók szemétől rejtve távozhasson a házból. A lépcső alját cirádás vaskapu zárta el, de lakat már évek óta nem volt rajta, s könnyedén nyílt meg a lányok előtt. Magukban kuncogva léptek ki az utcára, arcukba húzott csuklyákkal, akár a cselszövők, s szinte alig tudták visszafojtani kitörni készülő nevetésüket míg kellő távolságba értek, hogy Eirien forróvérű udvarlója már semmiképp se hallhassa meg.
Csodálatosan szép volt az este. Kedvenc sétaútvonalukat választották, ami egy mellvéden át vezetett, majd keresztül a szikla alatt húzódó fáklyafényes alagúton hogy végül a kapun áthaladva kanyarodjon az alsóbb szintek irányába. A fal tetején megálltak egy kicsit és végigpillantottak a vidéken. A város nagy része alattuk hevert, a hold fénye ezüstszínűvé varázsolta a falakat és álomszerű ragyogásba vonta Pelennor mezejét, s azon túl a messzeségben húzódó erdőségeket és hegyeket. Ioreth felsóhajtott. Sosem járt még igazán messze Minas Tirithtől. A legnagyobb út amit valaha megtett, az a Szürke Erdő melletti udvarházuktól a Fehér Városig vezető kocsiút volt, s azt is csak egyszer… Belesajdult a szíve az otthon gondolatába. Hiányoztak testvérhúgai, és hiányzott az apja is. Itt nem érezte azt, amit otthon mindig; hogy minden nap valami hasznosat és fontosat tesz, erős támasza az apjának. Az a fél év, amit a Fehér Városban töltött nem volt elég, hogy megszokja a hiányukat.
Eirien finoman megérintette a lány kőpárkányon nyugvó kezét.
- Minden rendben? Nagyon elgondolkodtál. Azt kérdeztem, nem megyünk-e tovább.
- De, persze, bocsáss meg. Csak arra gondoltam… eljutunk-e valaha azokra a távoli, izgalmas vidékekre, amikről a tanító mesélt.
- Ó, biztosan. Nyugatra kellene mennünk. Szürkerévbe, vagy még inkább Völgyzugolyba. Azt hiszem, Eriador tetszene neked… - folytatta, miközben tovább sétáltak, azokról a vidékekről beszélgetve, amit szívesen meglátogatnának.
Jobbára nappal jártak a városban, így most furcsának tűnt a bársonyos csend, ami a házakra borult. A Mindolluin sziklája alatt átvezető, máskor oly forgalmas alagút most kongva verte vissza a lépteiket, a fáklyák fénye szeszélyessé varázsolta a falon táncoló árnyékokat, izgalmas kalanddá változtatva az egyszerű sétát. Először a következő szintre vezető, sarkig tárt kapuban találkoztak őrökkel. Ioreth egy pillanatra megijedt, hogy majd nem engedik át őket, de csupán az egyikük kérdezte mosolyogva hogy nem kell-e kísérő, nehogy eltévedjenek a sötétben. Eirien kacéran visszamosolygott rá majd belekarolva barátnőjébe továbbsétáltak az utat szegélyező parkocska irányába. Ahogy föléjük borultak a fák, távolabbról szóváltást hallottak. Ahogy a liget szélére értek három férfit pillantottak meg, akikből kettő kardot tartva keringett körbe a hegy alatt átvezető következő alagút előtti terecskén. A harmadik úgy tűnt, csitítani akarná őket, de szavainak nem sok hatása volt a két dühös fiatalra, akik az alkalmankénti csapás-váltások mellett bőven szórták egymásra a szitokszavakat. Eirien kilépett a fák takarásából és megindult a terecske felé.
- Eirien, ne! - kiáltott utána Ioreth, mire a dol amrothi lány megtorpant és felé fordult.
- Olyan ismerős nekem az egyik férfi… Nem a te rokonod az? A beceneve valami madár… - mondta elgondolkodva, miközben visszafordult a harcolók felé. Ioreth egy pillanatra elsápadt. Sólyom? - gondolta - Mibe keveredett már megint??
Sietve indult a tér felé Eiriennel a nyomában.
- Fionn! - kiáltott rá az unokafivérére, aki erre odakapta a fejét, figyelme elterelődött ellenfeléről és a csapás, amit az felé küldött csak centiméterekkel kerülte el az arcát. Gyors riposzttal ütötte félre a kardot és bosszúsan kiabált hátra:
- Maradj ki ebből Ioreth… - újabb hárítás, az összecsapó kardok hangja messzire csendült az éjszakában - ...eleve az utcán sem szabadna lenned ilyen későn, kísérő nélkül!
- Van kísérője! - szólt mérgesen Eirien, mire mindkét férfi felé nézett, csak Fion egy pillanattal hamarabb kapta vissza a tekintetét, és be is vitt egy gyors vágást az ismeretlen férfi alkarjára. A seb nem volt túl mély, de keskeny vérpatak indult el belőle az ifjú bőr lovaglókesztyűje felé. A magas fiatalember dühösen csapott Sólyom felé, de a mozdulat elsietett és elnagyolt is volt, nem sikerült találatot bevinnie. Újra keringeni kezdtek egymással szemben, mint a ragadozók, oda sem figyelve a harmadik férfire - akiben Ioreth meglepetten fedezte fel Hardint, a nagybátyja tanácsadóját -, aki higgadt hangon próbálta őket megállítani, azzal érvelve hogy a párbaj ősi szabályai szerint az első találattal a harc véget ér… Egyik ifjút sem érdekelték a szabályok, úgy tűnt nem elégszenek meg csupán az első vérrel.
A két lány sietve közeledő lépteket hallott a fák takarta ösvény felől. Ioreth sápadtan nézett Eirienre.
- Az őrök! Le fogják tartóztatni őket, a falak között tilos párbajozni…- Szinte egyszerre pördültek sarkon a futva érkező három őr felé, akik miután kiléptek a kis térre úgy tűnt igyekeznek felmérni a helyzetet. Nem tudván mit tegyen, a gondori lány elkiáltotta magát:
- Segítség! Egy tolvaj! Ellopta a láncomat… arra menekült! - kiabálta és a liget széle és az első ház közti fal felé mutatott, amire keskeny lépcső hágott fel. Mellette Eirien is döntésre jutott, és az úri körökben mozgó hölgyek vészhelyzetekre tartogatott reakcióját választotta: kézfejét a homlokához emelve ájulást színlelt, majd kecsesen a kövezetre omlott. Az egyik őr azonnal mellé térdelt, a másik kettő a fal irányába sietett. Eközben a két ifjú is abbahagyta a harcot, kardjuk hegye a föld felé mutatott s kissé kapkodva szedték a levegőt. Ioreth közelebb lépett Fionhoz.
- Sólyom, mennetek kellene. Tudod, hogy tilos a párbaj… ha itt maradtok, a fogdában végzed, és emlékszel mit mondott apád legutóbb…
A mondatot nem sikerült befejeznie, mert ekkor a tér szélén álló fogadó ajtaja gyakorlatilag kirobbant a helyéről, és két alak zuhant ki rajta egymásba kapaszkodva a kövezetre. Miközben ők a földön dulakodtak, a fogadóból jókedvű zsivaj és hangos bíztatás zaja ömlött ki a minas tirithi éjszakába. A vékonyabbik alak, aki a földön feküdt hirtelen egy erőteljes mozdulattal felrántotta a térdét, mire a másik férfi nagyot nyögve összerándult és legurult róla, kezeivel az ágyékát babusgatva. Egy nagydarab, mogorva arcú férfi lépett ki a kocsmából és húzta fel a földről a nyögdécselő sebesültet, majd lódította be az ajtón az ivóba.
- Takarodj befelé, Gerth, az én kocsmám előtt nincs dulakodás. Te meg… - fordult összefont karokkal a lihegve felkönyökölő, zöld ruhás alakhoz - megmondtam neked már délután is, az én fogadómban nem látunk szívesen külhoniakat… különösen nem asszonyszemélyeket! Ha inni akarsz, keress másik kocsmát!
Mielőtt a kocsmáros behúzta volna a vasalt faajtót, a kiömlő fényben valóban látszott, hogy a földön fekvő alak bizony egy nő. Ioreth riadtan a szájához kapta a kezét, és már indult volna hogy segítsen neki, de Fion hosszú lépteivel megelőzte. Legmegnyerőbb mosolyával nyújtotta a karját az ismeretlen nőnek, akinek az arcát még ekkor is eltakarta a lombzöld csuklya.
- Hölgyem, ha megengedi, felsegíteném...
A nő bal kézzel ragadta meg a felé nyújtott kart, felhúzódzkodott, majd ugyan azzal a lendülettel ököllel Fion arcába sújtott. Az ifjút váratlanul érte a támadás, ezért nem túl elegánsan a földre huppant. Döbbenten tapogatta az orrát, tenyerén apró foltot hagyott a vér.
Az idegen hátralökte arcából a csuklyát, megdörzsölte fájó jobb kezét és összehúzott szemmel körbenézett.
- Még valaki? - kérdezte higgadtan. Senki sem lépett közelebb, és senki sem szólt egy szót sem, a többség arcára kiült a döbbenet.

Míg e közjáték zajlott, Eirien a magas ismeretlenhez lépett aggódva.
- Hiszen maga vérzik… be kellene kötni a sebét!
- Ugyan, ugyan, semmiség. Ez csak egy karcolás! - pillantott le a karjára az idegen. A seb még nem hegedt be, de körülötte a vér nagy része már megalvadt. Visszapillantott a dol amrothi lányra, és egy megnyerő mosolyt villantott rá.
- De köszönöm, hogy így aggódik az épségemért, kedves kisasszony…
- Eirien. A nevem Eirien, Dol Amrothból. - mosolygott vissza kedvesen a lány.
- Az én nevem Fréagar. Határtalan öröm, hogy megismerhetem.
- Nagyon örvendek, Fréagar úr! Azonban mégis ragaszkodom hozzá, hogy ellássuk a sebét! Ioreth nagyon jól ért az ilyesmihez… Ioreth?
A megszólított félrekapta a tekintetét a férfi arcáról és kicsit elpirult. Nagy illetlenség így bámulni valakit, még ha olyan szokatlan megjelenésű és szép arcú is, mint új ismerősük... És ha olyan különösen, furcsán formálja is a szavakat, ami biztosan külhoni származásából fakadhat… Talán északról jött, vagy a nyugati partokról, és…
- Ioreth? Kérlek… - zökkentette ki a lányt gondolataiból barátnéja, mire zavartan nézett rá.
- Igen… persze. Kellene valami, amiből tépést tudok csinálni… - még be sem fejezte a mondatot, mikor a férfi már lekanyarította a válláról a köpenyét.
- Ez megfelel, hölgyem?
- Igen, nagyon jó, és kellene még egy kés… - nézett körbe Ioreth zavartan és közben átkozta magát a szétszórtságáért. Mi ütött belém? - gondolta - Nem szoktam ilyen ostobán viselkedni…
- Kérem, fogadja el az enyémet. Jóféle éothéod kovácsmunka. Még az apámtól kaptam az ötödik születésnapomra… - utóbbi szavait már inkább Eirienhez intézte, aki udvarias, de kissé távolságtartó mosollyal hallgatta, miközben Ioreth a levágott szövetcsíkot igyekezett a férfi sebére helyezni. A dol amrothi lány megdörzsölte egyik karját és körbepillantott a téren.
- De hiszen maga reszket! - szólt aggódva Fréagar - Hűvös az este, kérem fogadja el a köpenyemet. - azzal meg sem várva a választ, fél kézzel ügyesen Eirien válla köré kanyarította azt. A lány hálásan mosolygott rá.
Ioreth épp befejezte a seb bekötözését mikor odalépett hozzá az egyik őr, akit a nem létező tolvaj után szalasztott korábban.
- Ioreth kisasszony… Jól sejtem talán, hogy nem volt semmiféle tolvaj? És csupán szabályszegő barátaikat kívánták így védeni?
- Jól sejti… És őszintén sajnálom. - válaszolta lemondóan a lány.
- Arra kérném akkor Önt, Eirien kisasszonyt és a barátjukat… - fordult Fréagarhoz, de a férfi épp arról csevegett a dol amrothi lánnyal, hogy mikor és miért érkezett a városba s nem is figyelt rá.
- Az úr neve Fréagar - válaszolta helyette Ioreth.
- Tehát Önt, Eirien kisasszonyt és Fréagar urat hogy fáradjanak velem a fogdába az ügy tisztázása végett. Biztos vagyok benne hogy csak valami félreértés, - pillantott lopva a szőke szépségre a férfi - de jobb tisztázni az ilyesmit.
- Igen. Hát persze.
A beszélgetőkhöz lépett - Eirien… most mennünk kell.
- Hova megyünk? - kérdezett vissza a lány mosolyogva.
- Attól tartok, a fogdába. Magyarázatot adni.
- Ó. Ön is velünk tart? - pillantott a rohani ifjúra.
- Úgy hiszem, kénytelen lesz. - válaszolta helyette a gondori lány.
- Menjünk hát - karolt Fréagarba Eirien, és elindultak a hegy alatt húzódó következő alagút felé. Előttük a másik két őr Fiont és az újonnan megismert hölgyet fogták közre. Utóbbi épp mérgesen vetett oda a Sólyomnak.
- Gilraen, ha ennyire tudni akarja. És továbbra sem vagyok a hölgye…
Fion évődő válaszát és Hardin békítő szavait elnyelte a lépteik visszhangja, ahogy beléptek a fáklyafénytől remegő árnyak közé.

Eleonora Beckingsdale naplója - 1925 április 4. (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 6. ; 2014)

dzsunka
 Dzsunkák a Wangpoo folyón.
Engem a Regent’s Park taván szárnyukat borzoló hattyúkra emlékeztetnek.
Sokat rajzolok. Szeretek rajzolni, szeretem a ceruza fogását a kezemben, szeretem a papír zörgését. Megnyugtatnak az ismerős mozdulatok, s a koncentrálás mellett nincs időm gondolkodni.
Kína egyszerre csodálatos és borzongató. Az illatok semmihez sem hasonlíthatóak, minden épp annyira idegen, hogy még pont nem undorít, de lehetetlen megszeretnem. Viszont a színek és a formák nagyon magukkal ragadnak! A minap is az utcán, Ethannek és Miss Clarencenek vissza kellett jönniük értem, mert megálltam egy üzlet előtt, ahol csodás rizspapír ernyőket árultak, és elvarázsolt a sok élénk szín és minta… Én… egyszerűen elfelejtettem hogy miért is vagyok ott. Különös ország ez. Különösek a lakói. Kínában az emberek arcából szinte lehetetlen olvasni. London óta tudom, hogy a gonosz néha nagyon is csinos ábrázatot visel. Itt talán a Sátán selyembe burkolózik, és nem tudod mik a szándékai, míg ezer csápjával át nem fon és magával ránt a mélybe…
cwEzt is a napokban rajzoltam, bár nem emlékszem, mikor.
Megragadott a lány egyszerű szépsége.
Néha aggódom magam miatt. Mióta itt vagyunk, minden korábbinál nyugodtabb vagyok, holott sosem volt még ennyi okom a félelemre. Nem sokat alszom – inkább rajzolok, néha éjszakába nyúlóan, lámpafénynél – de mikor mégis, nem álmodok. Mintha elzártak volna bennem valamit, vagy becsuktak volna egy ajtót. Kína a maga misztikumával pont annyival többet mutat a felfoghatatlanból és a paraván mögött megbúvó rettenetből, hogy az egész olyan… ésszerű. Mintha valami a helyére került volna, mintha a világ rábólintott volna legsötétebb félelmeimre, s azok megszűntek volna rettegéssel megtölteni éjszakáimat.
Hiszen immár tudom, hogy a szörny valóban az ágyam alatt lakik. Most már csak azt kell kiokoskodnom, hogyan végezzek vele.
Hogyan végezzünk vele. Nem szabad elfelejtenem, hogy nem vagyok egyedül.

Talán megőrültem? Csak nem.

(később, maszatos, kapkodó ceruzaírás)
Sophy meghalt. Jack meghalt. Apa meghalt.
Nem szabad elfelejtenem.

Eleonora Beckingsdale naplója - 1925 március 2-3. (Mask of Nyarlathotep, Chtulu szerepjáték hangulatfestő novella 5. ; 2014)

(Az aktuális oldal előtt több, kitépett oldal széle látszik)
1925 március 2. London
Átok ül rajtam. Elveszítek mindenkit aki közel áll hozzám. Én vagyok az oka??
Ennek a gondolatnak nem szabad utat engednem. Csak egy cérnaszálon függ a józanságom.
Sophy meghalt. Meghalt. Meghalt? Vagy rosszabb. Tudom mit láttam, de nem akarom felfogni. Nem akarom látni, amit láttam.
Huszonnégy óra alatt megváltozott az életem. Alig huszonnégy óra, és elveszítettem a legkedvesebb barátomat, akit szinte húgomként szerettem. Miért? Miért?
Majdnem hagytam, hogy Emerton a szemem láttára agyonlőjön valakit. Egy embert.
Embert?
Azt hiszi gyenge vagyok. Nem látja, nem tudja mi van bennem…
Nem tudja, hogy szívem szerint a körmeimmel tépném szét Gavigant, hogy azt akarom hogy az élete a kezeim között folyjon el… Én…
Ha elengedem magam, ha szabadjára engedem a haragot ami bennem forrong, többet nem leszek ugyanaz az ember. Félek az az ember lenni. Az az ember, aki öl.
Sophy!
Azt hiszem, nincs Isten.
1925. március 3. London
Lassan felkel a nap. Gavigan halott. Az énem egy része szerette volna látni a halálát… Kint vártam inkább. Meg kell őriznem a józanságomat. Ezt most mindennél fontosabb. Holnap elutazunk.
Szeretnék mindent magam mögött hagyni.